Hajónapló Csillagidő 08/09/2008

8 órás repülőút végén végre megérkeztem a JFK-re.

Az út egész türhető volt, mivel legnagyobb részt átaludtam a maradékban pedig szuper könyvem olvastam. Amúgy először igen idegesítő helyre kerültem, mivel egy angolul nem beszélő nagyjából 80 éves afrikai mamát tettek mellém akiről mondanám h milyen idegesítő volt folyamatosan, csakhogy kiderült róla ha alcheimeres... ami szerintem elég nevetséges, h normális kíséret nélkül kiteszik egy ilyen útnak... vatever, legalább sűrű bocsánatkérések közepette kaptam új helyet, utána már jót aludtam.

NY-ba érve félelemmel vegyes várakozással néztem a customs elébe, de mint kiderült a félelem alaptalan volt. Nagyjából olyan simán mentem át a vámon mint a vízum igénylésen, egyedül az ujjlenyomat készítéssel volt egy kis fennakadás lányos zavaromban (Your left index finger please. I said index. I said left. Aargh, this one please!).

Szóval jótanács: ha tanulni mentek az usába,nem kell parázni a vámmal. Elmondanám, h a csomagomat például ki sem nyitották egyszer sem.

Na, ezután a JFK-n töltöttem pár órát a csatlakozásig, ez alatt megittam életem első Starbucks Kávéját, Cafe Latte volt és finom.

Végül megindultunk a Hartsfieldre Atlantába, na itt kezdődtek a nehézségek. A felszállás eleve majd' egy órát késett, a kapitány tájékoztatása szerint a csomagokkal volt valami. Na ennek ekkor még nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, ám később rájöttem h ez hiba volt...

..ugyanis mikor megérkeztünk a Hartsfieldre ami akkora mint fél pest (na jó nem, de óriási, a csomag kiadóik 15 percet gyalogoltam a kiszállástól ebből csomó mozgólépcső és mozgójárda, ami utóbbi külön vicces bemondja a hangosba amikor közeledik a vége lol) kiderült uszkve egy óra várakozás után, hogy a csomag bizony nincsen meg. Na irány a csomag kiadó szolgálat, ahol miután lepöttyentették a csomag bilétámat közölték, hogy ja, nem tudják hol van "nem jelez a gép, man". (megjegyzés: hihetetlen, de ebben az országban az összes alantasabb munkát fekete csinálja. Eddig egy darab taxisofőrt/buszsofőrt/bolti eladót/pénztárost nem láttam, aki nem fekete lett volna)

Na ennek nem örültem, bár legalább találtam két velem egykorú egyetemistát akikkel ugyanez volt, velük eldumálgattam. Vatever, végül 4 órával az érkezés után meglett a csomag amit egy másik gépre raktak mint kiderült, hogy miért az már nem derült ki.

Na sebaj, csomag elvesz, taxi megkeres: na rendes taxi így éjfélkor már nem volt, csak reptér tranzit, ami kicsit (mit kicsit, 50%-al ááárgh...) drágább volt így, viszont egy akkor cadillac, mint a szobám. Szóval ez tetszett, meg a sofőr is jó arc volt (igen, fekete), bár az igaz h itt jött a következő para, ugyanis nem találta az utcát. Igen, USA 2008 Atlanta a taxisofőrnek nincs gps-e és nem tudja megtalálni az utcát. Sebaj, végül a campusban megkérdeztünk néhány frat partizó embert és végül meglett.

Na itt már csak be kellett jutni a házba, amivel megint volt probléma, mivel még ugye ekkor senki nem volt itthon a 1127-A-ból, a "lábtörlő alatt lesz" ígéret a házinénitől nem nagyon jött be. Szerencsémre némi tanácstalan várakozás után megjelent két német arc akiket mint kiderül a házinéni felvilágosított érkezésemről és körbevezettek a hátsó bejárathoz, ahol már megtaláltam a kulcsot és így bejutottam.

A házról majd teszek fel néhány képet, de aki benyomást szeretne: a google mapben van házfronti fotó, Mcmillan Streetet kell keresni, azt hiszem 1165-nek jelöli a körülbelüli házszámláló.

Hát, így érkeztem meg Ámerikába. A következő napok Brandon és szülei érkezésével és a ház felpimpelésével teltek, valamint megismertük a B-ket és elmentünk egy valódi amerikai baseball meccsre is... hamarosan minderről szintén.